Csutak (69)
„Tavaly lett volna az 50 éves osztálytalálkozó. Jubileum, haha. Az osztály lelkesebbik fele (vagyis a lányok) szervezték, de végül elhalasztották a covid miatt, mostanra. (Csak a covid ne kerüljön szóba, mert azt már végtelenül unom).
A suliban találkozunk, a régi termünkben. Félek, ha ott leszek, megszállnak az emlékek; újra gyereknek érzem majd magam, aki retteg, hogy mit gondolnak róla. Mintha egy rohadt felelés lenne a jobb jegyért.
Szóval egy ici-picit pánikolok, hehe. Jó lenne jól mutatni, meg megmutatni, hogy mire vittem, de mire is? Mit érek valójában? Mit ér az életem mások szemében? És magamnak? Elég messzire jutottam? És ez most róluk szól vagy rólam?
Ez egy piszok szembenézés a múlttal, meg azzal, aki ma vagyok. De miért ilyen nehéz?
Néhány éve visszavonultam, csendesen élek; de végül is: nem lett belőlem egy magányos farkas, vagy ilyesmi, hihi. Van három gyerek, négy unoka. Ez csak jó számok, nem? De nem tudom, hogy ezek lennének-e a valódi érdemeim… Jó lett volna felkészülni. A suliban évekig készültünk a „nagybetűs életre”, és a nagybetűs nyugdíjra?!? Itt vagyok felnőttfejjel, van előttem még vagy 20 jó év, aztán mégse találom a helyem. Unokázzak? Másoknak segítsek? Vagy ápoljam a kapcsolataimat, mi? Hihi. Amíg a munka volt, tudtam, hogy mi a fontos, most meg csak telnek a napok. Teljesen ki vagyok borulva. Mit fogok holnap mondani?”
Kövi (68)
„2002-ben, a 30 évesre készülve jöttem rá arra, hogy a találkozás a volt iskolatársakkal csak hab a tortán, igazándiból magam miatt várom. Nagyon tanulságos időnként számot vetni: mi volt fontos az elmúlt években, hol is tartok, miket tervezek?
Arra is rájöttem, hogy sokat tanulhatok a többiek történeteiből. Azt vettem észre, hogy amikor már megbomlik az asztaltársaság és van erre alkalom, azok, akik mindig is közelebb álltak hozzám, szeretnek velem beszélgetni: a szemükben látom, hogy érzik az őszinte érdeklődésemet.
Amikor még az osztályteremben vagyunk, mindenki mond magáról 2-3 percben valamit. Ez elég vegyes szokott lenni, de azt mondják, nekem jól megy, talán mert projekt-menedzserként külön képzést kaptam az „elevator speech”-ből: hogyan kell felkészülni arra, hogy a liftben néhány emeletnyi út alatti beszélgetésben átadjam a legfontosabb információkat?
Hogy miről beszélek most az „ötvenesen” pár percben a teremben (liftben) ha rám kerül a sor?
Arról, amire legbüszkébb vagyok: hogy csak a munkaügyi statisztikák szerint lettem/vagyok nyugdíjas. A fb-on sem írtam be a foglalkozásom helyére, mert nem szűntem meg közgazdásznak lenni – a gyakorlatban sem! Az utolsó pár alkalmazotti évemben megkerestem és megtaláltam azokat a lehetőségeket, ahol hasznosíthatom a korábbi tapasztalatokat, és ösztönöz, hogy naprakészen tartsam a tudásomat. Ezek nagy része szakmai önkéntes munka, nagyon élvezem: keretet ad a mindennapjaim-nak, kapcsolatban tart és karbantartja a szürkeállományomat is.”
Ha velünk tartasz, nem kell a következő osztálytalálkozót megvárnod, hogy
erősítsd tudatosságodat,
inspirációt meríts és
megerősítést kapj
személyes életpályád formálásához.
Szeretnél értesítést következő programunkról?